Interjú dr. Rekettye Gáborral, a „soft közgazdaságtudomány” akadémiai
doktorával

- Hogyan vezetett az út Villányból a budapesti közgazdaságtudományi
egyetemig?

- Valóban Villányban éltem tízéves koromig, de szüleimet a történelem
viharai már korábban Pécsre sodorták, a szoba, amiben laktak,
azonban egész egyszerűen túl kicsi volt, hogy engem is magukkal
hozzanak, így én nagyszüleimmel ott maradtam. Mikor Pécsre kerültem
három iskolába is jártam, végül a Leöwey Általános
Leánygimnáziumban érettségiztem – fiú létemre -, amelyet német
tagozaton végeztem el, annak ellenére, hogy eleinte egy szót sem
tudtam németül. A tanulás jól ment, de azt nem tudtam, hol szeretnék
tovább tanulni, egészen addig, míg egyszer logika órán a tanárnőm azt
mondta, hogy „Neked közgazdásznak kell lenned, mert mindhez hozzá
tudsz szólni”, ő úgy gondolta, hogy a szakmának ez kritériuma, de én
addig azt sem tudtam talán, hogy ilyen szakma létezik. Egy évnyi
kötelező fizikai munka után megkezdhettem az egyetemet, nem azonnal
az áhított külkereskedelmi szakon, de egy évvel később már ott
tanultam, és ott is fejeztem be az egyetemet.

- Hogyan került a képbe a pécsi közgazdaságtudományi kar?

- Az egyetem után, mint külkereskedelmi szakembert vettek a Pécsi
Kesztyűgyárhoz, ami akkor egy komoly exportot bonyolító igazi
szocialista nagyvállalat volt, viszont a remélt exportjogból végül nem lett
semmi, így pécsi egyetemre kerültem oktatóként.

- Mégis külföldre került hamarosan…

- Először a budapesti Tannimpex Külkereskedelmi Vállalatnál lettem
főosztályvezető, majd vezérigazgató-helyettes. 1984-ben a
Világgazdaságban olvastam egy pályázati felhívást, amiben
kirendeltség-vezetőket kerestek külföldi fővárosokba. A pályázatot végül
nem nyertem meg, csak később kaptam egy telefonhívást, hogy ha
elvállalom, azonnal indulnom kéne Tokióba, az ottani kereskedelmi
kirendeltség tanácsosi helyére. Olyannyira váratlanul érte az utazás a
családomat is, hogy akkor még kicsi gyermekeimet az első hetekben
csak félve engedtem el a három-négy átszállással elérhető iskolába,
hiszen nem csak japánul, de semmilyen idegen nyelven nem beszéltek.
Mint a kirendeltség vezetője a két ország gazdasági és vállalatai közti
kapcsolatokat kellett gondoznom, olyan nagyvállalatok exportját intéztük
mint például a Tungsram, a Richter Gedeon vagy Hungarotex, de
például a Suzukival is négy éven át tárgyaltam egy autógyártó üzemük
Magyaroszágra kerüléséről, ami a kilencvenes évek elején végül meg is
valósulhatott.
A beilleszkedést bármilyen meglepő is, kevés dolog segítette jobban,
mint a tenisz, ami azóta is kedvenc hobbim. Amikor a diplomatáknak
rendezett teniszbajnokságot megnyertem, egycsapásra ismertté váltam
az akkor még kvázi-ellenségnek tekintett „tőkés” országok képviselői
körében, ami később is nagyon sokat segített, még ha ezzel néhány
„baráti” ország képviselője előtt gyanúba is keveredtem.

- Mit tudott a zajló magyarországi változásokról? Miért pont ekkor jött
haza?

- Japánban keveset lehetett olvasni és hallani mindarról, ami akkor
itthon történt. Annak, hogy hazajöttem elsősorban az volt az oka, hogy
édesanyám akkor már hosszú ideje élt itthon egyedül, másrészt úgy
éreztem, hogy az évek alatt tulajdonképpen mindenkit megismertem,
későbbi kormányfőt is fogadtam a lakásomban, mégsem akartam
beszállni a fővárosi adok-kapokba, féltem hogy „szívinfarktust kapnék”,
ha ezt az életmódot folytatnám. Így hát hazajöttem Pécsre
édesanyámhoz, a barátaimhoz és visszakerültem az egyetemre is, ’93-
tól pedig a közgazdaságtudományi kar dékánjává választottak.

- Mik voltak dékáni működésének legfontosabb eredményei?

- A Kar értékeinek, elődeim eredményeinek megőrzése mellett
igyekeztem - a külföldi tapasztalatok alapján is - némi fiatalos vezetői
lendületet hozni a kar életébe, bár ez a lendület nagyon fontos
átalakulás idején érte a kart, így biztosan néhány kollégámat is
váratlanul érték a gyors változások. Amit száz százalékig a magam
termékének tekintek, az az angol nyelvű képzési programunk. Amikor az
Ohio-i Egyetem meghívására vendégtanárként oktattam az Egyesült
Államokban, egyedül laktam kint néhány hónapig, és volt időm
gondolkodni, akkor találtam ki, hogy tulajdonképpen semmi akadálya,
hogy Pécsett angol nyelven oktassunk és partneregyetemmel értékes
nemzetközi diplomát is adjunk diákjainknak. Bár az oktatók
hajlandóságát, hogy megtanuljanak angolul, talán kissé túlbecsültem,
mégis fontosnak és sikeresnek tartom a programot. Dékánságom alatt
indult a doktorképzés, az MSC-képzés, különféle fizetős képzési formák,
de ekkor honosodtak meg olyan másutt már alapvető dolgok is, mint
például hogy névjegyet adtunk és nem cetlikre írtuk fel például a
számunkat, hogy nem nyíltan, hanem zárt borítékban adtuk át a fizetési
jegyzéket, vagy hogy prospektust nyomtattunk a karunkról. Magas
színvonalú képzést céloztunk meg megvalósítani, úgymond a piac felső
szegmensébe tettük egyetemünk képzését, hogy például a Harvardhoz
hasonló business schoollá váljunk Magyarországon. Oktatóink több mint
fele minősített lett, az egyetemek Mercedesévé kívántuk tenni a kart. ’96-
tól nem akartam folytatni a dékáni munkát, túl sok adminisztratív terhet
rótt rám a tisztség, és úgy éreztem, hogy tudományos munkámban némi
lemaradásom volt, ezt szerettem volna pótolni.

- A tudományos munka elismerése, hogy nemrégiben a Magyar
Tudományos Akadémia doktorává avatták. Milyen kutatásokban vesz
részt?

- 1994-ban habilitáltam, 2003-ban pedig úgymond a „soft”
közgazdaságtudományi kutatók közül az elsők között, mint marketinges
kaptam az elismerést. A kutatómunkát nagyon élvezem, például egy
tanszékközi teamet vezetek, amely immár nyolc éve koordinálja a
Magyar Energia Hivatal számára az úgynevezett fogyasztói
elégedettség-vizsgálaton. Érdekes még, hogy nemrégiben interneten
keresett meg egy német származású kollégám, hogy vegyek részt egy
100 országra kiterjedő autógyártók nemzeti weboldalaival kapcsolatos
részletes kutatásban, amit örömmel vállaltam. Mindemellett több
megkeresést is kapok kiadóktól tan- és szakkönyv írására vonatkozóan,
illetve nagyon sokat oktatok angolul is, az MBA-képzésben is, és
tanítom az alapképzéses hallgatókat is. Szeretnék a tanszékre sok
tehetséges fiatal oktatót hozni, mert a Kar „öregszik”, sokan kell majd
egyszerre visszavonulnunk, és sok tehetséges fiatalra lesz szükségünk.
Interjú Rekettye
Gáborral